Az emberiség történetét akár a méz is keretbe foglalhatná. A méhek ajándéka szinte minden kultúrában jelen volt, és nemcsak élelmiszerként és gyógyanyagként, hanem a kultikus szertartások részeként is fontos szerepet játszott. Első ábrázolása mintegy 10...15 ezer éves lehet, a rajzot egy spanyolországi barlang falán találták.
III. Ramszesz egyiptomi fáraó az i. e. XII. században 15 t mézet ajánlott fel Hápinak, a Nílus istenének. Az aranyló nedű a zsidóknál és keresztényeknél is nagy becsben állt: Mózes egy „tejjel és mézzel folyó" országba vezette népét. Tudjuk, hogy a vikingek roborálószerként mézet vittek magukkal a hajóútjaikra, a rómaiak pedig csata előtt mézzel erősítették testüket. A méhek munkájának eredményét azonban halak és gyümölcsök tartósítására is felhasználták, a mézbe mártott birsalmát„mézalmának" nevezték.
A görögök árpalisztből, reszelt sajtból és mézből készítették kükeon nevű erősítő ételüket. Egyiptomban mézkenyeret, mézsört és mézbort állítottak elő az aranyló nedű felhasználásával. A germánok is kedvelték ezt az édes szubsztanciát: vízből és mézből főzetet készítettek, és erjesztéssel mézsört nyertek belőle. Évszázadokig ez volt legkedveltebb italuk, csak a középkorban ütötte ki a nyeregből a bor.
A krónikák tanúsága szerint i. sz. 1000 körül a mézsör mellett a mézes tej, a mézes sajt és a lépes méz is népszerű eledel volt Európában. A középkorban a méz ára a sóéval vetekedett, és évszázadokon keresztül fontos kereskedelmi cikknek számított. Sok helyen méz formájában szedték az adót. A mézbegyűjtők céhbe tömörülnek, vámmentességet élveztek, és külön bíróság előtt feleltek jogszerű működésükért.
Méz - az istenek eledele
Bár a régi idők embere sokáig nem tudta pontosan megmagyarázni, honnan is származik a méz, a méheket ennek ellenére tisztelte, és az édes nedűt számos nép az istenek ledelének tartotta. A méz sok mítosz és szokás forrása és kelléke. A maják például szertartásaikon a lándzsahüvelyfa kérgéből és mézből készült főzetet fogyasztottak, a görögök pedig Artemisz és Szeléné tiszteletére lisztből és mézből sütöttek holdsarló alakú édes kifliket.
Rómában mézeskalács volt az ünnepi játékok győzteseinek díja, és a lakodalmas ház vendégei is ezt kapták emlékbe. Újév napján az emberek fehér csuprokban mézet ajándékoztak egymásnak, február 21-én, a halottak napján pedig tej -és mézáldozatot mutattak be a síroknál.
A méz más népeknél is fontos áldozati tárgy volt, a kereszténységben pedig a II. és a VI. század között tejet és mézet kaptak a keresztelendők. A legfontosabb szerepet a méz mégis a népi gyógyászatban játszotta. Már i. e. 2500 körül használták ezt az anyagot a sebek gyógyításában. A fennmaradt egyiptomi írások között olyan, i. e. 1530-ból származó mézes receptek találhatók, amelyeket epebántalmak, testi erőtlenség és székrekedés esetén alkalmaztak. A görög Hippokratész (i. e. 460...377) mézet ajánl a lázas betegeknek, és a gennyező sebeket mézes kenőccsel kezeli.
Nem található termék.